Az Ifjúságkutató Intézet 2025. október 20-i eseményén az idei fesztiválszezonnal, a generációs lázadással és a zene fiatalokra gyakorolt hatásával, vagyis a zene társadalomalakító szerepével, illetve a művészi szabadság és felelősség határvonalaival kapcsolatos kérdéseket járták körbe meghívott vendégeink. A panelbeszélgetés résztvevői között volt Nagy Feró, Kossuth‑díjas énekes‑színész‑dalszövegíró, aki a Beatrice frontembereként vált ismertté; Balatoni Mónika, a Mathias Corvinus Collegium Média Iskolájának kutatótanára, aki a kulturális forradalom időszakát, valamint a zene és kultúra kapcsolatát elemezte; valamint Lobenwein Norbert, kulturális menedzser és fesztiválszervező, aki a zeneipar piaci és szervezeti változásait mutatta be. Az eseményt Kiss-Kozma Georgina, intézetünk igazgatóhelyettese nyitotta meg; a panelbeszélgetést pedig intézetünk ifjúságpolitikai szakértője, Réti Gergely moderálta.

Balatoni Mónika vitaindító előadásában a digitális korszakot „kulturális forradalomként” jellemezte, kiemelve, hogy a popkultúrában a fiatalok már nem csupán passzív felhasználók, hanem aktív irányítók is. A zene közösségi médiumként működik, még ha a hallgatók elé kerülő tartalmak ma már gyakran inkább az algoritmusoknak, mintsem saját döntéseiknek köszönhetők. Lobenwein Norbert a formátumváltást és a hozzáférés gyorsaságát hangsúlyozta, mint a zenei fogyasztás megváltozott tényezőit: a bakelit lemez és CD gyűjtemények, kazettás magnók helyét az azonnal elérhető digitális formátumok (MP3, streaming) vették át. Nagy Feró szerint maga az Internet is „elszabadult”, hiszen kommentek és blogok formájában mindenki beleszólhat a „zene világába”, ami gyakran elvonja a figyelmet annak valódi lényegétől.

A beszélgetés során előkerült az a kérdés is, hogy a zenének vajon mennyiben feladata reagálni a politikai eseményekre és társadalmi jelenségekre. Balatoni Mónika szerint, bár a zene nem kötelezően politikus, mégis kell emberközeli, társadalmi témákat is érintenie ahhoz, hogy a közönséggel mély és tartós kapcsolatot alakítson ki. Ezt Lobenwein Norbert azzal a példával egészítette ki, hogy a magyar rendszerváltás idején népszerű zenék fokozott jelentőségre és népszerűségre tettek szert azzal, hogy közvetve vagy közvetlenül reflektálták az akkor zajló politikai változásokat és kifejezték a fiatal generációk ezekkel kapcsolatos életérzését.

A generációs lázadás zenei megnyilvánulásait Nagy Feró a 70‑es évek végén alakult Beatrice példájával illusztrálta: a slágerek korszakát felváltó, a „mi életünkről” szóló számok olyan gyorsasággal váltak népszerűvé, ami a hatóságok figyelmét is felkeltette, és mind a zenekar, mind a rajongók körében többször is letartóztatásokhoz, rendőri erőszakhoz vezetett. A beszélgetés végigkísérte, hogyan formálódott tovább ez a jelenség az 1980‑as és 1990‑es években, amikor a punk és az alternatív mozgalmak már kifejezetten erős politikai üzeneteket közvetítettek, majd a digitális korszakban, ahol egyfelől a fiatalok algoritmusok által szűrt zenei „buborékokba” zárkóznak, másfelől elfogadott, hogy egy előadó a rajongók politikai befolyásolására is felhasználja ismertségét. Ez a tendencia korlátozhatja a zenei sokszínűséget és a kritikai gondolkodást, mivel a hallgatók gyakran csak saját, szűrt repertoárra korlátozódnak, vagy elvi elköteleződés alapján válogatnak.

A fesztiválokkal kapcsolatban a résztvevők egyetértettek abban, hogy az „aranykor” már elmúlt. A gazdasági nyomás és a politikai elvárások növekedése miatt a fesztiválok egyre inkább piaci termékekké válnak egy nemzetközi színtéren, ahol a magyar zene nem feltétlenül kap megérdemelt képviseletet.

A művészi szabadság és felelősség közötti határvonalat azzal jellemezték a panel meghívottjai, hogy míg korábban a dalszövegek indirekt módon, a „sorok között” közvetítettek politikai üzeneteket, ma egyre közvetlenebbül jelenik meg a politikai tartalom. A zenészek a politizálást gyakran a közönség megtartására használják, ami a „figyelemgazdaság” vonatkozásában is új nyomást helyez rájuk, miközben a közösségi média, videó‑ és streaming‑csatornák is mind további platformként szolgálnak a politikai üzenetek közvetítésére. Ez a folyamat hosszútávon a zene valódi értékeinek és feladatának kárára moshatja össze a művészi önkifejezés és a politikai aktivizmus közötti határokat.